Mit üzen a C-630/23. számú ügy ítélete?

Amióta, immár 15 éve folynak az úgynevezett devizahiteles perek, az Európai Unió Bíróságának minden döntését valamiféle hatalmas fordulatként üdvözlik az adósokat képviselő ügyvédek és érdekvédelmi képviseletek. Így volt ez legutóbb a C-705/21. sz. ügy esetében (tessék csak visszanézni a fájlmegosztókra kikerült beszélgetéseket), és pontosan így van ez ma is. A médiában roadshow-zó ügyvédek mellett az ítéletet a híradásokból ismerő politikusok is menetrendszerűen nyilatkoznak valami bombasztikusat, éppen a szerint, hogy mit kíván a pillanatnyi érdekük.

A valóságban azonban egyik EUB döntés sem okozott forradalmi változást. Ez a helyzet a C-630/23. sz. ügyben született ítélettel is. Ez a határozat - változatlan jogszabályi környezet esetében - nem vezethet az elszámolások körében a hatályos jogszabályoknak megfelelően kialakított, a felek jogai és kötelezettségei közötti egyensúlyt a tisztességtelen kikötés kihagyásával helyreállító magyar bírói gyakorlat módosulásához.

Be kell látni, hogy az EUB ítéleteit nehéz olvasni és értelmezni. Ez részben az előzetes döntéshozatal műfajával, másrészt a bíróságon kialakult nyelvezettel függ össze. Egy-egy ítélet következményeinek levonásához ismerni kell nemcsak az uniós és hazai tagállami jogot, hanem az adott ügyet is, mert az EUB nem a konkrét ügyben való jogalkalmazásról dönt, hanem általános elvont jogértelmezést ad. A tagállami bíróságoknak ezt a jogértelmezést kell quasi jogszabályként, valamiféle jogegységi döntésként megvizsgálnia és megállapítania, hogy az általuk elbírálandó konkrét ügyek tényei megfelelnek-e az EUB által adott „törvényi tényállás” feltételeinek.

Miért gondolom, hogy a C-630/23. sz. döntés nem változtathat meg semmit a magyar joggyakorlatban?

Az ítélet egyrészt összefoglalja az EUB korábbi döntéseiben kifejtetteket, másrészt a döntést meghozó három fős tanács kifejti, hogy álláspontja szerint a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13/EGK irányelv alapján milyen elvek szerint kellene a felek közötti elszámolást lefolytatni, ha egy szerződés a tisztességtelennek talált kikötés elhagyásával nem teljesíthető. Figyelmet ez a második kérdés érdemel.

Abból kell kiindulni, hogy az uniós jog alapelve, hogy az Unió csak abban a körben bír hatáskörrel, amelyet a tagállamok átruháztak rá. Ez az elv a kiemelt jelentősége miatt az Európai Unióról szóló Szerződés több helyén (lásd 1., 4. és 5. cikkek) is megjelenik. A magyar Alaptörvény E) cikke is egyértelművé teszi, hogy Magyarország, csak és kizárólag „az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig” ruházhatja át szuverenitását az Unióra. Az alapító szerződések a polgári jog területén nem biztosítanak szabályozási kompetenciát az Uniónak. Az érvénytelen szerződések elszámolási szabályainak megállapítása tehát a tagállamok hatáskörében maradó kérdés, azt az Unió egyetlen intézménye, így az EUB sem vonhatja el.

Az itt vizsgált döntés alapjául szolgáló irányelv az érvénytelen szerződés jogkövetkezményeinek levonása tekintetében csak annyi rendelkezést tartalmaz, hogy a 6. cikk (1) bekezdése előírja a tagállamoknak, hogy gondoskodjanak arról, hogy a tisztességtelennek talált szerződési feltételek „a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint” (!) ne jelentsenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve. Az Uniós jogalkotó az irányelv elfogadásakor nem látta sem lehetségesnek, sem szükségesnek, hogy a tagállami kompetenciában maradó polgári jogi kérdéseket, mint pl. az elszámolás, vagy az elévülés harmonizálja, sőt a jogkövetkezmények tekintetében kifejezetten utal is a tagállamok saját nemzeti jogszabályaira. Ha ezeket a tagállami rendelkezéseket az uniós jogalkotó úgy értékelte volna, hogy azok nem biztosítják az irányelv rendelkezéseinek tényleges érvényesülését, akkor minden bizonnyal kifejezetten kitért volna erre vagy az irányelv preambulumában, vagy normatív részében. Ilyen utalások és rendelkezések hiányában abból kell kiindulnunk, hogy az irányelvet alapos előkészítés és egyeztetés után elfogadó Európai Tanács tudatosan nem hozott uniós szintű szabályokat az elszámolás elveiről.

A tagállamok népfelség elvéből fakadó szuverenitásához viszonyítva az Unióra átruházott hatáskörök kivételes szabálynak minősülnek, amit az uniós jogban is elfogadott elvek szerint szűken kell értelmezni, azok jogértelmezéssel nem tágíthatóak ki. Az itt vizsgált esetben az EUB hármas tanácsa a kodifikált uniós jogban ismeretlen „visszatartó hatás” doktrínájának alkalmazásával, kerülő úton hatol be a szuverén tagállamoknak fenntartott szabályozási területekre.

A „visszatartó hatás” elvét, mint valamiféle büntető jogkövetkezményt az EUB maga alakította ki. Az elvre való hivatkozások korábbi ítéletekre visszautaló láncolatát követve az látható, hogy a „visszatartó hatásra” való hivatkozás először csak 2000-ben, azaz az irányelv meghozatalát követő több, mint hét évvel a  C-240/98 - C-244/98 egyesített ügyekben („Océano Grupo”) jelenik meg. Ezen elvre hivatkozással alakította ki az EUB a joggyakorlatát például a tisztességtelen feltételek hivatalbóli észlelésével és a tisztességtelen feltételek módosításának tilalmával kapcsolatban.

A „visszatartó hatás” elvének – éppúgy, mint az „egyenértékűség” és „tényleges érvényesülés” doktrínájának – a jogalanyok által előre meghatározható, előrelátható kontúrjai egyébként sincsenek, azokat az EUB is eseti, és nem elvi alapon hivatkozza valamiféle jolly joker-ként.

Jelen esetben az eljáró hármas tanács az ítélet 74. pontjában elismeri ugyan, hogy az irányelv azon kívül, hogy rögzíti, hogy a tisztességtelen feltételek nem jelenthetnek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, nem szabályozza az érvénytelenség jogkövetkezményeit, de a „visszatartó hatás” elvére hivatkozással mégis leírja, hogy szerinte mi lenne a helyes jogkövetkezmény abban az esetben, ha a szerződés a tisztességtelennek minősült kikötés nélkül nem teljesíthető. Az EUB az indokolás ezen részében egyértelműen új jogot alkotott. (Itt látszik különösen, hogy milyen hasznos lett volna, ha ezzel a nagyjelentőségű, minden tagállam jogalkalmazását érintő kérdéssel a Kúria kérésének megfelelően nem egy három fős tanács, hanem az EUB nagytanácsa foglalkozik.)

Az ítéletből azonban az is látszik, hogy az eljáró tanács tudatában volt az ítélete alkalmazhatatlanságának. Az ítélet utal rá, hogy (i) az irányelvet nem lehet közvetlenül alkalmazni, arra a fogyasztó bíróság előtt nem hivatkozhat, illetve arra a bíróság döntést nem alapozhat (84. pont), valamint (ii) a hazai jog irányelvszerű értelmezésének kötelezettsége nem eredményezheti, hogy a bíróság a hazai jog kifejezett rendelkezéseivel ellentétesen, contra legem döntsön (86. és 87. pontok).

Ez utóbbi meglátásának különös jelentőséget ad, hogy az EUB-nak az irányelvvel kapcsolatos igények elévülése kérdésében született legújabb döntéseit már nyíltan alkalmazhatatlannak tekintette több tagállam legfelsőbb bírósága. Így az EUB döntéseiben képviselt jogértelmezés ellenére kifejezetten nem volt hajlandó saját nemzeti polgári jogát contra legem alkalmazni például a német Szövetségi Bíróság 2024. július 9-i XI ZR 44/23 számú ítéletében, illetve az osztrák Legfelsőbb Bíróság 2024. május 22-i  7Ob67/24i számú határozatában.

A magyar bíróságoknak sincs joga, hogy a C-630/23. sz. ügyben született – a fentiek szerint ultra vires – döntésre való hivatkozással félretegyék a magyar jogalkotó legitim akaratát és a magyar törvényi szabályokkal ellentétes, jogszabályi alappal nem rendelkező döntést hozzanak. Egy ilyen döntés az alkotmányellenessége mellett egyébként erkölcsileg sem képviselhető, mert oda vezetne, hogy az alacsony kamat miatt árfolyamkockázatot vállaló fogyasztó sokkal jobban járna ahhoz a fogyasztóhoz képest, aki úgy döntött, hogy a kockázatot nem vállalja fel és ezért a biztonságért hajlandó magasabb kamatot fizetni. Másrészt az érvénytelen szerződésekhez kapcsolódó elszámolások területén a kiegyenlítő igazságosság bírói gyakorlatban most általánosan alkalmazott elvével szemben egy, a hatályos magyar jogtól idegen, büntető szemléletű elszámolási technika bevezetését eredményezné. Az pedig a jogrendszer egységének elvét sértené, ha teljesen más jogkövetkezménye lenne annak, ha egy vállalkozás jó erkölcsbe ütköző egyedi szerződést köt a fogyasztóval, mintha – egyébként minden rosszhiszeműség nélkül – utólag tisztességtelennek minősített kikötést alkalmaz a szerződésében.

Az ítélettel kapcsolatban még két dolgot kell kiemelni.

Egyrészt az eljáró tanács a 90. pontban utal arra, hogy amennyiben az általa kitalált elszámolási elveket a tagállami bíróság az ezekkel ellentétes hazai jogszabályok miatt nem tudja alkalmazni, akkor a fogyasztót kártérítési igény illetheti meg az érintett tagállammal szemben. Ez az utalás azonban hamis reményt kelthet a fogyasztókban. Az uniós jogon alapuló kártérítési igény („Francovich felelősség”) egyik feltétele ugyanis az, hogy az adott tagállam minősített módon sértse meg az uniós jogot. Minősítettnek akkor minősül egy jogsértés, ha a tagállam olyan súlyos és nyilvánvaló módon sértette meg az uniós jogot, hogy az egyértelműen túllépte a mérlegelési jogkörének határait. Ebben a körben a következő főbb szempontokat kell figyelembe venni: (i) az érintett uniós norma szövege mennyire volt pontos és egyértelmű, (ii) volt e mérlegelési mozgástere a tagállamnak, (iii) az uniós jog megsértése szándékosan vagy gondatlanul történt-e, (iv) volt-e az adott kérdésben a tagállami megoldással ellentétes uniós ítélkezési gyakorlat. Mivel az irányelv az elszámolásra nem tartalmaz semmiféle harmonizálandó rendelkezést, sőt kifejezetten a nemzeti szabályok alkalmazására utal, illetve mivel az EUB a kérdésben most foglalt először állást, egy uniós jogi kártérítés megítélése gyakorlatilag kizárt.

Másrészt az ítélet a 39. és 40. pontjaiban az EUB utal arra, hogy szükséges lehetett volna az irányelv 1. cikk (2) bekezdésének az értelmezése is, de erre a t. Kúria által feltett kérdésekkel meghatározott vizsgálati keretek miatt nem volt lehetőség.

Ezért a Kúriának célszerű lenne egy újabb előzetes döntéshozatal kezdeményezésével új lapot nyitnia a devizahiteles ügyekben kialakított joggyakorlatában és felülvizsgálnia, hogy az megfelelő dogmatikai alapokon áll-e.

Ugyanis a Kúria által az EUB-nak feltett kérdés megfogalmazásával ellentétben a hitelezők semmiféle árfolyamkockázatot nem hárítottak át a fogyasztókra. Áthárításról logikusan csak akkor beszélhetünk, ha a hitelező egy, egyébként a jogszabályok alapján őt terhelő kockázatot nem kíván viselni, és azt a szerződés megfelelő megfogalmazása útján a fogyasztó kockázatává teszi. Az árfolyamkockázat azonban nem ilyen kockázat, mert azt a polgári törvénykönyv rendelkezései szerint mindig a devizakötelem adósa viseli. Az árfolyamkockázatot tehát a jogalkotó és nem a hitelezők telepítették a fogyasztóra. Azonban a Ptk. és az irányelv rendelkezései szerint, ha egy szerződési feltételt jogszabály előírásának megfelelően határoztak meg, akkor az nem minősülhet tisztességtelennek.

Ezért akkor járna el helyesen a Kúria, ha egy újabb előzetes döntéshozatali kérelem útján tisztázná, hogy az árfolyamkockázat vizsgálata körében elbírált szerződési rendelkezések, amelyek a felek szerződésére egyébként irányadó törvényi szabályozással azonos tartalmúak, egyáltalán az irányelv hatálya alá tartoznak-e, vagy azok tisztességtelenségének vizsgálatát a Ptk. és az irányelv kizárják, hiszen egy ilyen vizsgálat burkolt normakontrollt jelentene.

Egy előzetes döntéshozatali eljárás fenti jogértelmezést elfogadó eredménye valóban megváltoztatná az eddigi ítélkezési gyakorlatot, ezért annak kezdeményezéséhez nyilvánvalóan nyitottság és egy jó adag bátorság is szükséges.