12+1 értelmezési tézis az EUB C-679/24. számú ítéletéhez

A Fővárosi Törvényszék előzetes döntéshozatali kérelmére az Európai Unió Bírósága („EUB”) állást foglalt a 93/13/EGK irányelv („Irányelv”) szerinti fogyasztói igények elévülésével kapcsolatban. Az ítélet („Ítélet”) az EUB eddig joggyakorlatához képest újdonságot nem tartalmaz. A jelentőségét az adja, hogy magyar ügyként idehaza is ráirányította a figyelmet a kérdésre. Az Ítélet első és szó szerinti olvasatra minden olyan iparág számára sokkoló, amelyik általános szerződési feltételek használatával szerződik fogyasztó ügyfelekkel. Az Ítélet alapján fő szabály szerint ugyanis egy kikötés tisztességtelenégéről a fogyasztó az azt a saját szerződése tekintetében megállapító ítéletből értesül és ettől a tudomásszerzéstől indul az érvénytelenségből fakadó igények elévülése. A kását azonban itt sem eszik forrón. Értő és értékelő olvasás esetén az Ítélet mondanivalója nem annyira ijesztő, az észszerű eredménnyel beilleszthető a magyar jogi dogmatikába.

Az Ítélettel kapcsolatban a következőkre kell figyelemmel lenni:

1. A döntés ultra vires, azaz az Unió hatáskörén kívül született.

1.1. A polgári jogi rendelkezések (pl. elévülés) szabályozására az Unió nem bír hatáskörrel: A tagállamok (Magyarország tekintetében lásd Alaptörvény E) cikk) a polgári jogi normák tekintetében nem ruházták át a szuverenitásukat az Unióra.

1.2. A fogyasztóvédelem az EUMSZ 4. cikk (2) bekezdés f) pontja alapján megosztott hatáskör. Megosztott hatáskör azt jelenti, hogy az Unió és a tagállamok is alkothatnak jogot, de a tagállamok csak olyan mértékben, amilyen mértékben az Unió nem gyakorolta a hatáskörét (EUMSZ 2. cikk (2) bekezdés).

1.3. Az Irányelv az elévüléssel kapcsolatban semmiféle rendelkezést nem tartalmaz, azaz az Unió nem gyakorolta a hatáskörét. Az, hogy az uniós jogalkotó valamit nem szabályoz, nem véletlen, hanem tudatos döntés: a jogalkotó úgy látta, hogy a tagállamok vonatkozó szabályai megfelelőek.

1.4. Az ultra vires uniós határozatok (pl. EUB ítéletek) a tagállamokra nem kötelezőek (lásd pl. német Alkotmánybíróság 2 BvR 859/15. sz. döntése), azaz a C-679/24. sz. ügyben született ítéletre a magyar bíróságok egyáltalán nem lehetnének figyelemmel.

2. Az EUB maga is tárgyal restitúciós pereket, mert másodfokú bíróságként ő dönt a Törvényszék kártérítési ügyekben hozott ítéleteinek megfellebbezése esetén.

2.1. Az EUB, mint perbíróság elévülési joggyakorlatában csak az objektív tényeknek  tulajdonít jelentőséget az elévülési idő kezdete tekintetében (pl. C‑282/05. P. sz. ügy).

2.2. A C‑282/05. P. sz. ügyben kifejezetten azt mondja ki, hogy annak, hogy a felperes kárát okozó norma jogellenességét mikor mondja ki a bíróság és mikor semmisíti meg azt, az elévülés kezdő időpontja szempontjából semmiféle jelentősége nincs. Perbíróságként az EUB a C-679/24. sz. ítéletben írtak ellenkezőjét képviseli.

3. Az EUB joggyakorlatában 50 éve elismert, hogy az elévülés jogintézménye nincs ellentétben az uniós jog tényleges érvényesülésének (nem kodifikált) elvével (33/76. sz. REWE ügy).

3.1. Az EUB elismeri azt is, hogy a tagállamok alkotmányos rangú elévülési szabályai felülírják a tényleges érvényesülés elvét (C-42/17. Taricco II. ügy).

3.2. Az EUB szerint két hónap elégséges egy fogyasztónak arra, hogy tudomást szerezzen egy rendelkezés rá vonatkozó hatásairól, és értékelni tudja, hogy hogy léteznek‑e indokok az igényérvényesítésre és előkészíthesse az erre vonatkozó keresetét (C-40/08. sz. ügy, vö. C-312/93. sz. ügy is).

3.3. Az uniós jog középpontjában nem a fogyasztóvédelem áll, hanem az ún. alapszabadságok. Az aránytalan fogyasztóvédelem korlátozhatja az alapszabadságokat (pl. árumozgás szabadsága, szolgáltatás-nyújtás szabadsága). Ez az elv már a C-315/92 (Clinique), C-470/93 (Mars), C-220/98 (Lifting) stb. ügyekben megjelent.

3.4. A C‑498/22–C‑500/22. sz. egyesített ügyekben az EUB azt is elismerte, hogy a bankrendszer működőképességének biztosítása megelőzi a fogyasztóvédelmi szabályok érvényesülését.

3.5. Az EUB joggyakorlata szerint a fogyasztóvédelem nem abszolút jellegű, és a jogbiztonság érdekében meghatározott, észszerű jogvesztő keresetindítási határidők összeegyeztethetők az uniós joggal (pl. C-698/18. és C-699/18. sz. egyesített ügyek 56. pont).

4. Az EUB ítéleteinek értelmezése nem csak a nehézkes megfogalmazás miatt nem könnyű, hanem azért is, mert a döntés soha nem a tagállami jog értelmezésére vonatkozik, így soha nem egy bizonyos tagállam jogfogalmai szerint kell figyelembe venni a benne leírtakat.

4.1. Az EUB által használt fogalmak autonóm uniós jogfogalmak, azok nem feleltethetőek meg annak, amit az egyes tagállamok hazai joga ért az adott jogintézményen, pl. az elévülés kezdő időpontján, vagy az elévülés nyugvásán.

4.2. Az EUB állandó joggyakorlata ezt így fogalmazza meg: „a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállamok jogára kifejezett utalást nem tartalmazó uniós jogi rendelkezést a rendelkezés összefüggéseire és a kérdéses szabályozás céljára tekintettel, önállóan és egységesen kell értelmezni az egész Unióban” (C-473/24. sz. ügy 20 pont; 2025.12.11.). Az Irányelv az elévülés tekintetében nem utal a tagállamok jogára.

4.3. Ezért az EUB döntéseit nem szabad szó szerint értelmezni. A C-679/24. sz. ügyben az olasz, finn és máltai jogi végzettségű bíró nem a magyar jogi fogalmak értelmében vett döntést hozott, hanem az Irányelv szabályait értelmezte, amelyek az elévülésre semmiféle rendelkezést nem tartalmaznak (lásd 1.3. tézis).

5. AZ EUB szerint az Irányelv alkalmazása során az érvénytelenség megállapítása iránti igény nem évülhet el, de a jogkövetkezmények levonására vonatkozó restitúciós igény elévülhet (pl. C-698/18. és C-699/18. sz. egyesített ügyek 58. pont, C-776/19–C-782/19. sz. egyesített ügyek 38-39. pont).
   
   
6. Az EUB szerint a restitúciós igény elévülése nem következhet be addig, amíg a fogyasztó nem szerzett tudomást a szerződésében szereplő valamely feltétel tisztességtelen jellegéről, az ezzel kapcsolatos jogainak terjedelméről és nem volt ideje az igényérvényesítését előkészíteni (pl. C-698/18. és C-699/18. sz. egyesített ügyek 67. pont, C-776/19–C-782/19. sz. egyesített ügyek 45-47. pont; C-80/21–C-82/21 sz. egyesített ügyek 98. pont). Ezt a joggyakorlatot a Kúria a Gfv.VI.30.430/2021/6. [15] pontjában, a Gfv.VI.30.382/2023/3. [28] pontjában, és a Pfv.VI.20.226/2024/12. [53] pontjában már értékelte.
   
   
7. Az elévülésre vonatkozó joggyakorlatát az EUB 2024. elején (C-810/21-813/21. sz. egyesített ügyek; valamint C-484/21 és a C-561/21 ügy) annak megállapításával pontosította, hogy:

7.1. A fogyasztó a szerződésében lévő szerződési feltétel tisztességtelen jellegét megállapító és azt ezen okból semmisnek nyilvánító határozat jogerőssé válásával szerez egyértelmű tudomást a feltétel tisztességtelenségéről, ezért legkésőbb ezen időponttól kezdve áll módjában hatékonyan érvényesíteni az Irányelv által számára biztosított jogokat, azaz ekkor kezdődhet meg a visszatérítés iránti igény elévülési ideje, amely igény fő célja azon jogi és ténybeli helyzet helyreállítása, amelyben az említett feltétel hiányában lett volna.

7.2. A fogyasztó tudomását még állandó joggyakorlat esetén sem lehet vélelmezni, viszont a szolgáltató tájékoztathatja, hogy a szerződésében található valamely feltétel a joggyakorlat szerint tisztességtelen.

7.3. A szolgáltató bizonyíthatja, hogy a fogyasztó már azt megelőzően tudott vagy észszerűen tudomást szerezhetett a tisztességtelenségről, hogy az említett feltétel semmisségét megállapító ítéletet hoztak volna.

7.4. A C-679/24. sz. döntés ehhez képest semmilyen újdonságot nem tartalmaz.

8. A Kúria az elévülés kérdését a korábbi EUB joggyakorlat ismeretében is észszerűen közelítette meg.

8.1. A 2024. februárjában hozott Gfv.VI.30.382/2023/3. sz. határozat indokolásának [30] pontja szerint: „A felperesek által előadott azon álláspont, miszerint a jogkövetkezmények levonására irányuló igény elévülésének kezdő időpontja az érvénytelenség bíróság által történő megállapításához lenne köthető, ezért – azon túlmenően is, hogy ellentétes a DH1 törvénnyel – az esetek túlnyomó részében azt eredményezné, hogy az elévülési idő soha nem kezdődhetne meg, mivel a DH2 tv. 37. § (1) bekezdése a pusztán az érvénytelenség megállapítását kimondó ítélet hozatalát kizárja. Nyilvánvalóan elfogadhatatlan egy olyan jogértelmezés, ami az elévülés intézményének teljes kiüresítését eredményezné.”

8.2. Ezt a határozatát az EUB 2024. év eleji döntéseit követen is fenntartotta a Kúria (lásd. Pfv.VI.20.226/2024/12. [53], 2024. június 26. és Pfv.III.20.439/2024/9. [106], 2025. február 18.)

8.3. Az elévülés nyugvása szerinti „menthető ok” a magyar dogmatika szerint nem vonatkozik a tények jogi értékelésére: Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazhatósága kölcsönszerződéseknél” témában felállított Joggyakorlat-elemző Csoport 2014-es összefoglaló véleménye szerint „A magyar bírói gyakorlat mindeddig csak akkor látta megállapíthatónak az elévülés nyugvását, ha a fél az igény érvényesítésében objektív módon akadályoztatva volt, az igény ténybeli alapjával önhibáján kívül nem volt tisztában, vagy az igényérvényesítés halasztása az adott körülmények között ésszerű magatartásnak volt tekinthető (pl. amíg a hiba felismerését követően a fél reálisan számíthatott a hibás teljesítés peren kívüli orvoslására, vagy amíg a felek között egyezségi tárgyalások zajlanak). Az igény ténybeli alapjának jogi megítélésével kapcsolatos ismerethiány vagy bizonytalanság nem tartozik ebbe a körbe: a kiforrott joggyakorlat hiánya nem tekinthető az igényérvényesítést akadályozó menthető oknak (pl. Fővárosi Ítélőtábla Gf.16.40.352/2008/5). Ezzel ellentétes joggyakorlat kialakulása megfosztaná értelmétől az új Ptk. 6:108. § (1) bekezdését, valamint 6:112. § (1) bekezdését.” (35. o.) . A rPtk. tekintetében ugyanez a jogi helyzet (pl. Pfv.VI.20.226/2024/12. sz. [48] - [49], [77] pontok; 2024. június 26.)

9. A bíróságoknak az Alaptörvény 28. cikke szerint értelmezett jogszabályok szerint kell ítélkezniük azzal, hogy az EUB döntések nem minősülnek jogszabálynak.

9.1. A bíróságok az elévülésre vonatkozó hazai jogot és joggyakorlatot nem tehetik félre, mert nem marad olyan jog, amire az ítéletüket alapíthatnák.

9.2. Az Irányelv a devizahiteles ügyekben közvetlenül nem alkalmazható.

9.3. A hazai jog csak a contra legem értelmezés tilalma által megszabott körben értelmezhető az Irányelvnek megfelelően. (Emlékezzünk: Az Irányelv semmiféle elévülési szabályt nem tartalmaz!)

10. Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása iránti, tartalmában később akár dinamikusan változó igény az érvénytelen kölcsönszerződés megkötésével, de legkésőbb valamely fél első teljesítésével válik esedékessé. (A 10/2025. JEH-et követő joggyakorlat szerinti „hatályossá nyilvánítás” nem tartalmaz konstitutív elemet, azaz a bíróság ítélete sem hoz létre szerződést a felek között.)

10.1. A rPtk. 326. § (1) bekezdése (= Ptk. 6:22. § (2) bek.) nyelvtanilag egyértelmű, ezért valamiféle contra legem irányelvszerű értelmezésnek nincs helye. Az elévülés kezdő időpontja nem értelmezhető a C-679/24. sz. döntés szó szerinti alkalmazásával. (A német bírói gyakorlat a BGB tekintetében ezt ugyanígy látja: Bundesgerichtshof XI ZR 45/24 sz. ítélet indokolás 47. és köv. pontok.)

10.2. A rPtk. 326. § (2) bekezdésben említett „menthető ok” határozatlan jogfogalom, lehetőség van irányelvszerű jogértelmezésre. Az Ítélet tartalmi mondanivalója itt vehető – szigorúan csak az általa érintett körben – figyelembe.

10.3. Erre figyelemmel a C-679/24. sz. ítéletben az elévülés kezdő időpontjának nevezett időpont a magyar jogban annak az időpontnak felel meg, amikor az elévülés nyugvása megszűnik. A nyugvás megszűnését követő legalább egy éves időtartam az igényérvényesítésre elégséges (vö. 3.2. tézis).

11. Az EUB joggyakorlata szerint a fogyasztó legkésőbb az érvénytelenséget megállapító ítélet meghozatalával szerez tudomást a kikötés tisztességtelenségéről, azaz a magyar jogra alkalmazva ekkor szűnik meg az elévülés nyugvása.

11.1. Ez az álláspont nem logikus, mert az ítélet meghozatalát már megelőzi egy kereset, amiben a fogyasztó az érvénytelenséget állítja és annak megállapítását kéri, tehát az érvénytelenséget a fogyasztó korábban felismerte.

11.2. Ha az érvénytelenség megállapítása határidő nélkül kérhető, akkor a jogkövetkezményi igények elévülhetősége látszólagos (végtelen+5év).

12. Az EUB joggyakorlata nem a konkrét, hanem az ún. átlagfogyasztót tekinti viszonyítási alapnak. A devizahiteles ügyekben a kérdés az, hogy egy átlagfogyasztó az árfolyamkockázat viselésének hatásait észszerűen mikor ismerhette fel?

12.1. A felismerés 2009-től lehetséges volt:

2009. január A forint a svájci frankhoz képest 4 hónap alatt több, mint 30 %-ot gyengült, az árfolyamváltozás hatása mindenki számára felismerhető volt.
2010. szeptember 29. otthonvédelmi törvény: végtörlesztés piaci árfolyam alatt,
2011. január 15. kúriai végzés: több-ezres nagyságrendben vannak folyamatban a devizahitelekkel kapcsolatos perek,
2012. július 3. Megjelenik a Magyar Közlönyben az árfolyamkockázatról szóló 2/2014. PJE,
2013. július 18. DH1 tv. kihirdetése, utána banki perek intenzív médiaérdeklődéssel,
2014. október 6. DH2 tv. kihirdetése,
2015. december 6. DH3 (forintosítási) tv. hatályba lépése,
2016. március 1-től személyre szabott elszámolások kézbesítése a fogyasztóknak,
2017. január 31-ig személyre szabott forintosítási értesítők fogyasztók általi kézhezvétele,
2018. december 28. a Jpe.I.60.015/2021/15. számú határozat kihirdetése a Magyar Közlönyben az árfolyamkockázatról szóló 2/2014. PJE értelmezéséről.

12.2 Még ha önmagában a fenti események egyike sem alapozná meg a nyugvás megszűnését, együttesen tekintve már egyértelművé teszik, hogy egy magyar átlagfogyasztó legeslegkésőbb 2022. elejétől ismerte az árfolyamkockázat hatásait és azok jogi értékelését, azaz legkésőbb ekkor megszűnt a jogkövetkezmények levonása iránti restitúciós követelés szerződéskötéskor megkezdődött elévülésének nyugvása.

12.3 Az érvénytelenség elsődleges jogkövetkezménye, azaz, hogy az érvénytelen jogügyletre nem lehet jogot alapítani, vagyis egyik fél sem követelheti a „szerződés” teljesítését, minden esetben határidő nélkül érvényesíthető.

+1 Az Ítélet szó szerinti értelmezése azzal az abszurd következménnyel is járna, hogy a fogyasztókkal ÁSZF használatával szerződő szolgáltatók a végtelen határidejű elévülésre figyelemmel a fogyasztók személyes adatait soha nem törölhetnék, ami a GDPR rendelet által követett célokkal összeegyeztethetetlen.